"Meghökkentő, hogy a gyerekek mennyire nem felejtik el, ha valami megrázkódtatás éri őket."
Olyan jó érzés nosztalgiázni. Visszagondolni a régi szép időkre, amikor együtt nevettünk vagy sírtunk. Amikor az volt a legnagyobb gondunk, hogy mit játszunk az oviba és,hogy kik legyenek benne a "főszereplők". Amikor annyi volt a barátkozás, hogy leültünk egymás mellé a hintába és röhögtünk egész nap. Nem számított semmi sem, nem számított a holnap, a következmények, csak az, hogy akkor és ott milyen boldogok voltunk.
Majd jöttek a közös kalandok, a sírás, szomorkodás és megbocsátás. Az időkfolyamán pedig felnőttünk. Mindenki ment a maga feje után, elfeledve ezzel a régi jó és szép dolgokat. Elhagyva a régi barátokat és újakat keresve mentünk a nagyvilágba. De az emlékek, a mosolyok azok mind ott maradtak legbelül a szívünk mélyén, amelyeket ha akarunk se tudnánk elfelejteni. Azok az emlékek mind hozzánk tartoznak és, ha akarnák se tudnák elvenni. Legyen az jó vagy rossz....
Emlékszem, én régen is az a tipikus balesetes figura voltam. Nem egyszer kaptam tetanuszt és kellett bekötni a kezemet esetleg a fejemet. Nem egyszer voltam orvosnál és kórházban. És nem egyszer volt az, hogy másnak a testi épségét is veszélyeztettem kiskoromba. Érdeklődve fordultam anyum iránt, hogy mik voltak azok a parádés baleseteim, amik miatt mindig csak a "baj" volt velem. Ő pedig örömmel az arcán kezdte el nekem mesélni, a jobbnál jobb hadi sérüléseimet. A kedvencem az volt, amikor tollbetét volt a kezemben, én pedig ügyesen és praktikusan állítottam bele a száj padlásomba. Majd úgy gondoltam, hogy itt még nincs vége. Hiszen gyerek a gyerek, ha van esemény úgy izgalmas az élet. Egyik nap kint sétáltunk a szabadba, amíg hirtelen gondoltam egyet és futásnak eredtem. Csak azzal nem számoltam, hogy egy kő fog a lendületem elé állni és ennek az eredményeként fejeltem meg egy másik kavicsot, helyesbítek egy "nagyobb" követ. És itt még folytatódik tovább a történetem. Engem olyan területre se szerettek vinni, ahol szög volt vagy kloffoló. Ugyanis a rozsdás szöget a kezembe, még a kloffolónak a végét véletlenül, a barátom fejének nem szabadítottam. És erről jut eszembe, hogy ahogy őt fejbe kapta az én sikeres bénaságom, még utána én fejre estem a biciklivel is. Ennek hallatán, testvérem szavai vízhangoztak a fülembe. Amikor érdeklődve tette fel nekem, a számára fontos kérdést, hogy a két kerekű "jár műhöz" van e jogsim. Szinte már látom magam előtt, ahogy VIP kártyával járkáltam be az orvoshoz. Ő pedig készen állt arra, hogy egy újabb és egy újabb tetanuszt adjon. Bár ezek cselekedeteim után már csak kisebb sérüléseim voltak. Hintából is estem ki nem is egyszer. De anyum kedvence az volt, amikor a csuklómat neveztem át és szaladtam hozzá. "Fáj a tuklóm, a tuklóm" mondtam neki. Még mindig mosolygok rajta, ahogy emlegette. Majd eljutottunk addig a pontig, hogy idő közben elkezdtem focizni és a sportnak hála, totálisan leszereltem a térdemet és még egy tetanuszt kaptam. Sorolhatnám még tovább, hogy milyen szerencsés és önveszélyes gyerek vagyok. De azokat az emlékeket meghagyom későbbre. És ennek eredméyneként döbbentem rá, hogy valahogy vonzanak a veszélyek. De lehet az is, hogy egyszerűen mindig megtalálom azt, hogy hogyan is tegyek kárt magamban.
